János, ?a patmoszi látnok, A Jelenések Könyvében „A nagy parázná”-nak nevezi Rómát, amelynek szörnyűséges hírei az akkori ismert világ valamennyi táján utálkozást és borzalmat keltettek. Erről, ugyanerről a Rómáról, császári udvarának bűneiről és paráznaságáról írta Tacitus halhatatlan történelmi híradását, és ennek a kornak bűnöző, olykor elmebeteg császárairól jegyezte fel nem sokkal később Suetonius nevezetes pletyka- és anekdotagyűjteményének hol mulatságos, hol hátborzongató történeteit. – Nos, a mai író – aki a klasszikus remekműveknek is a klasszikus mendemondáknak is lelkes olvasója, Szent János apokalipszisének, Tacitus történelmi műveinek, Suetonius életrajzainak és mellettük a kor divatos filozófiai műveinek újraolvasása után, megpróbált kitalálni egy alakot, aki annak az időszaknak bűneit és paráznaságait saját szemével, közelből láthatta, de szerencsésen túlélte, hogy utána felidézhesse mindazt, aminek tanúja volt. Ez a szemtanú olyan ember, aki jól lát, de őt nem veszik észre; jelentéktelen külsejű, csúnya kis írnok a császári palota hivatalában. Szerencsétlen külseje a szerencséje. A szépek, a daliásak, a látványosak – akár bűnösök, akár ártatlanok – belepusztulnak a történelem kavargásába. Az okos és művelt jelentéktelenek legyőzhetetlenek; ők a túlélők, ők a szemtanúk. Az ő „alulnézetében”, mint politikai, bűnös és erotikus kalandok sorozata vonul itt az olvasók elé Caligula, Claudius és Nero vérgőzös és cselszövényes orgiákkal és tömeggyilkosságokkal teljes két évtizede.